A kórházról

Ami azt jelenti, hogy itthon vagyunk. Ami csodálatos.
Még akkor is, ha Misi nem akart hazajönni, és nem értette, én miért vagyok boldog, hogy a csütörtök helyett sikerült már szerdán szabadulni. Hiába, egy harmadik gyereknek az, hogy nonstop csak vele foglalkozik egy szülője, egész nap heverészhet egy ágyban, kérésre édességet kap, egész nap édes teát szürcsölhet, mesét nézhet, és a feneke fényesre van nyalva, megér némi fájdalmat és orvosi piszkálódást.
A tea egyébként annyira édes volt, hogy hiába hívtam teának, Misi következetesen szörpnek hívta. Mert a tea nálunk nem édes. Ez meg felette az volt. De legalább ivott belőle eleget.

Egyébként nagyon jó szájízzel jöttem el. Nyilván a körülményekhez képest. Volt már néhány kórházas történetünk, messze ez volt a legemberibb egészségügyi dolgozótömeg, akivel találkoztam. A kb. 40-50 dolgozóból, akivel a hét nap alatt találkoztunk 2 ellen volt kifogásom összesen. Egyikkel csaknem ölre mentünk egyik éjjel, mert fájdalomcsillapítót kértem Misinek, és szerinte még várni kellett  volna, de ezt furán közölte, én meg fáradt voltam és ideges, és nem megfelelően értelmeztem, és nem is értettem egyet vele. Aztán másnap bocsánatot kértem tőle, amit elfogadott. Mert tényleg embertelen, ami munkát amennyi pénzért ezek az emberek angyalok dolgoznak, és akkor is megérdemelte a bocsánatkérést, ha igazam volt. (Egyébként persze, hogy igazam volt :) ) A másik minősíthetetlen volt, szintén éjjeles, nem találtam meg, mikor fájdalomcsillapítót akartam kérni, és ezért végül magam mellé vettem a földre a szivacsra Misit, ami szigorúan tilos. De nem vette észre reggelig... És még éjjel éjfél-egy óra körül többször ébredtem a hangos vihorászására meg telefonálására, amit a szobák előtt intézett. Amiken nincs ajtó.

Az is döbbenetes volt számomra, hogy minden orvos minden nap, szinte minden napszakban ott volt. Biztos nem így van, és néha hazamennek, de nekem nem így tűnt. Mintha mindig mindenki ügyeletes lett volna. Még éjjel 11-12 felé is volt egy utolsó vizit, azon is általában 4-5 doki (sebészek) járt körbe. És minden orvos minden beteggel foglalkozott, nem csak a sajátjaival, mindenkihez volt egy jó szavuk, vagy egy mosolyuk.

Találkoztunk a bohócdoktorokkal is, akik fantasztikusak, egyik nagy élményem a kórházból, ahogy egy magát komoly felnőttnek beállító kb 15-16 éves térdműtött fiú önfeledt, kacagó kisfiúvá változott tőlük.  A picikkel is nagyon ügyesen bántak, pontosan tudták, hogy hol a határ, a bizalmatlan Misit is kizökkentették némi szappanbuborékkal meg énekléssel. És kaptunk egy bohócorrot is.
Volt valami forgatás is, amin Misit is lefilmezték, ahogy elbújik mindenki elől. Ez volt egyébként a védekezője, fel kellett húzni félig a kiságy rácsát, és leteríteni a takaróval, így gubózott be a rossz élmények elől.

Réka meg Nándi Kaposváron vannak szombat este óta, most már látom, hogy a legjobb döntést hoztuk meg, bár nehéz volt. Főleg Nándi lelke miatt, akit nagyon megviselt az egész, felelősnek érzi magát. Pénteken önveszélyes volt az oviban, meg is sérült a lába.  Aztán beszélgettem vele, az biztos segített valamennyit, de még mindig félretesz mindenből egy picit Misinek... Azért ennyire nem jó tesók ők általában. Remélem sikerül feldolgoznia.
Nekem nagyon jó volt, hogy Gergő el tudott váltani minden nap egy picit, és tudtam, hogy jó kézben vannak a gyerekek, semmiről nem kell gondoskodnom velük kapcsolatban. Hihetetlen nagy segítség volt ez.  Misi is nagyon unta már a fejem a végére, és igazi felüdülés volt neki az apjával lenni kicsit. Ha megjött, már integetett is, hogy "szia anya! menjél!"
Még mielőtt elmentek volna, egyszer meglátogatták Misit Rékáék is. Nem jöhettek be, de felállhattak kint az ablakba, és úgy beszélgettek. Többnyire azt kiabálták egymásnak teli torokból, hogy "kaki" és röhögtek rajta...
Ma beszéltek egymással a gyerekek telefonon is, ez nagyon nagy élmény volt mindenkinek. Réka rendes kérdéseket tett fel Misinek, géppuskaszerűen, Misi meg válaszolt. Nándival persze a szia-szíán kívül egy kis kakizás volt csak. :)

A lényeg most már, hogy itthon vagyunk, hogy relatív jól vagyunk, és hogy gyógyul. Nagyon kifárasztotta a hazaút meg a mozgás, külön jó, hogy a nagyok a mamánál vannak még, jó lesz ez a két nap még nélkülük. Sápadt, fehér a szája, fáradt még mindentől. Fájni nem fáj semmije, hála Istennek, de ő is érzi, hogy jobb még a szigorú fekvés. Majd valahogy megoldjuk a következő heteket is. Ha mobilizálható rokonaink nincsenek is a közelben, vannak jószívű, segítőkész barátaink.

Úgyhogy gyógyulunk, gyógyulunk, ki testben, ki lélekben, és szívből remélem, hogy megtanultuk ebből az egész esetből azt, amit meg kellett, hogy hasonlót se kelljen többet megélnünk.

Köszönjük mindenkinek a sok imát, ránk gondolást. Hiszem, hogy nem itt lennék nélkülük. Ha még maradt egy-egy fohászotok, hagytunk ott egy három éves kislányt, Mei Vy-t. Neki nagyon nagy szüksége lenne rá.