Mi más...

... mint beszokás.

Haladunk. Legalább haladunk.
Reggel fél9kor Rékáékkal együtt vittük Misit, nagyon lelkesek voltak, és ez átragadt szegény kis áldozatra is, keresték a gombákat, Nándi meg Réka nosztalgiáztak, levették a cipőjüket, megnézték a vécét, és Misi kicsit büszke volt rá, hogy akkor ő itt van. Kicsit félve hagytam ott, mert egyedül Regi néni volt, de azt mondta, ne aggódjak. Otthagytam fájó szívvel, persze sírva, hazamentünk a nagyokkal. Innentől ketrecbezárt oroszlánt játszottam, és minden telefoncsörgésre görcsbe ugrott a gyomrom.

10kor írtam egy smst Gabi néninek, hogy Misi bírja jobban, vagy ők a sírást. Erre Kriszti néni felhívott egy fél óra múlva, hogy fél 12-kor várnak. Igaz el-elsírja magát, de bírja a gyűrődést, megvigasztalható. Néha még egy-egy játékot is a kezébe vesz, de aztán eszébe jut, hogy attól jól érezné magát, és inkább sír egy sort.
Szerencsésen bekakilt, így adtak rá bugyipelust, meg örültek, hogy moshatják a gatyát, meg Misit, de hát ez van. Az udvarramenésnek örült, mikor kiderült, hogy nem vagyok ott, kevésbé. Aztán mikor fél12-kor mentünk, egy szomorú arcú kisfiút találtam a játszórész kapujánál (épp akkor ért oda), aki nem sírt ugyan, de nála volt a táskája, a cumija és a gyürögetője... A nyakamba mászott azonnal, és kapott túrórudit, aminek örült. Aztán mikor elindultunk haza, már semmi gond nem volt. Semmi plusz anyásság.
Amikor megkérdeztem, hogy jó volt-e a bölcsi, bőszen bólogatott és arra is, mikor az iránt érdeklődtem, hogy megy-e megint.

Haladunk.

Kedden folytatás. Ott is ebédel. Vagyis marad ebéd alatt. Nincsenek hiú reményeim...