Bejegyzések
Amikor Réka kb egy éves volt, de lehet, hogy még előbb, a fórumon, ahova írogattam, vitáztunk a magánovi-állami ovi témáról. Én kitartóan, megingás nélküli állami ovi hívő voltam, talán egyedüliként a 13-ból, azzal az indokkal, hogy azokkal az emberekkel kell majd együtt élnie a gyerekeimnek, akik az állami oviba járnak. Ha magánoviba jár, azzal mintegy burokba helyezem, védőszárnyak alá kerül, és olyan válogatott emberek csemetéivel lesz együtt, akik szintén burokban akarják tartani a gyerekeiket. Nem találkoznak olyan konfliktusokkal, amilyenekkel az állami oviban találkoznának, és az iskolában ezekkel nem fognak boldogulni. Van egy előítéletem is a magánintézményes szülőkkel, de ez előítélet, és nem biztos, hogy megáll, én is ismerek ilyent is, olyant is, mindenesetre nem éreztem - és most sem érzem úgy - hogy szívesen tagja lennék egy ilyen közösségnek.
Aztán elérkezett a 3 éves kor, és szép sorban lettek ovisok a gyerekek - és bizony szinte mindenki állami oviba került. Meggyőződésből a 13 gyerekből 1 db lett waldorf ovis. Kényszerből még más is ment magánoviba, bölcsibe. Pl. Réka is :) Igaz csak egy évre, és nagyon megörültünk, mikor lett hely az államiban.
Aztán járt oda egy fél évig, és elkezdtem aggódni. Hogy Nándi is sorra kerül nemsokára, ugye olyan kis szertelen. Ha lehet ilyent mondani, a maga módján a legjobb gyerekem, és a legkönnyebben szerethető, de azoknak a pedagógusoknak a kezében, akik ott vannak, lehet, hogy rossz gyerek lesz belőle. Akár örökre. Nándival egyébként ez a nagy félelmem. Hogy kikiáltják rossz gyereknek, mert a frusztrációit agresszióval vezeti le, ő pedig rábólint, hogy oké, akkor rossz leszek. Holott nagyon jó gyerek, csak beszélni kell vele. Amire ott nincs idő. A minap Marci elmesélte, hogy elment az egyik óvónéni, és jött helyette egy másik. Aki kedves. Kérdeztem, hogy mitől kedves.
" Azért, mert nem szorítja meg így a kezünket - mutatja a csuklóján - hanem kedvesen szól, hogy menjünk oda "
A lényeg, hogy eljutottunk ide a Kármel kiskertjébe. És elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vajon nem burokba kerültek-e a gyerekek. Hiszen olyan szeretettel nevelik őket az óvónénijeik, mintha a saját gyerekeik lennének. Nyilván fegyelemmel, keretekkel, korlátokkal, de úgy, hogy néha úgy érzem, jobb embert tudnak nevelni belőlük, mint amire én egyedül itthon képes lennék egyedül. (Nyilván ebben az is benne van, hogy Gergő nem vallásos, és a hit, a vallás továbbadásában én nagyon kevés vagyok apai aktív támogatás nélkül. Abba sem megyek bele, hogy passzívan hogyan támogat, csak azért, mert szeret, amiért nagyon hálás vagyok.) Természetesen a családi háttér nélkül ez sem lenne hatékony.
Szóval burok ez?
Többnyire szintén vallásos emberek hordják oda a gyereküket. Olyanok, akik hasonló világot szeretnének látni, amilyent én. Nagyon hasonló az értékrendünk, a világnézetünk, a gyerekneveléshez való hozzáállásunk. Az állami oviban én voltam a csodabogár, csak nekünk volt 3 gyerekünk, itt pedig a nagy többség nagycsaládos, én a kis három csemetémmel nem is vagyok igazi nagycsaládos.
Nem olyanok az anyukák, mint az állami ovis szülők nagy része, akikkel ha beszédbe próbáltam elegyedni, furán néztek rám, volt, aki nem is válaszolt, nem köszönt vissza. Nem olyanok, mint amilyenekből sokan szaladgálnak a világban, akiknek a gyerekeivel az életben kell elboldogulni majd az én gyerekeimnek. Nem olyanok, akik azt kapják 3 évesen az apjuktól, hogy "ha legközelebb ilyent csinál, akkor jól rúgd bokán! " Nem tv-n nőnek fel, nincsenek kora reggeltől késő estig idegenekre bízva. Játszanak velük a szüleik, közös programokat csinálnak, időt töltenek velük. Nem a "rosszak" hatása érvényesül többségében, hanem a "jóké".
Vajon burok ez? És ha burok, mikor fognak kikerülni? Ha iskolába kerülnek? (Réka esetében ez elvileg ugye jövőre következik be.) Vagy ha katolikus iskolába íratom, akkor ugyanilyen védőszárnyak alatt lesznek? Ez nem hiszem, hogy garancia... Ez alatt a burok alatt tud-e a gyerekem elég erős páncélt növeszteni a valóságos hétköznapok ellen? Megtartó erő tud-e lenni neki, és elég lesz 2-3 barát, vagy muszáj lesz neki is Batmant nézni és márkás ruhákat beszerezni, hogy elfogadja mindenki?
Én nem tudom. Én nem jártam oviba. Egyátalán. Viszont arra nagyon emlékszem, hogy nagyon szenvedtem attól, hogy nem voltak barátaim az iskola első két évében. Nem barátkoztam, beszélgettem senkivel, nem hívtak, én talán féltem tőlük. Aki rendszeresen szóba állt velem, azt érzékeltem, hogy az "alja" az osztálynak, olyanok, akik sok feketepontot kaptak, meg olyanok voltak, amilyen én nem akartam lenni. És egyedül engem ülettek fiú mellé. Pedig én jó voltam és okos. Rossz érzés volt. Az sem vigasztalt, hogy valószínű azért, hogy jó hatással legyek rá...
Biztos nem egészen így volt, ezek ugye 25 éves emlékek, de biztosan emlékszem a csodálatra bizonyos lányok iránt, akik a lakótelepen laktak, és volt műholdas tv-jük, meg az oviban is barátnők voltak, és valami miatt úgy hívtam őket magamban, hogy színesek. Pedig sötétkék egyenköpenyt kellett hordani. Aztán harmadikban lett nekem is barátnőm, mikor átvariálták az osztályt és matektagozatos lettem, és akkor már tudtam másokkal is szóba állni, és valahogy mindig én voltam az, egészen a gimnázium végéig, aki össze tudta kötni a klikkeket az osztályban. Aztán a főiskolán megint nehezen találtam meg a helyem, de ott már nem számított. Egyébként mostanában olvastam Vekerdyt, aki írt arról, hogy a kislányokon gyakran pszihésen jön ki az iskola okozta frusztráció, és erről eszembe jutott, hogy második után nyáron én két hetet kórházban voltam kivizsgáláson, mert rendszeresen rosszullétekre és hasfájásra panaszkodtam, aminek nem találták okát. És harmadikban aztán el is múlt.
Valahogy ettől megkímélném a lányomat. És a fiaimat. Bár ugye tisztában vagyok vele, hogy ők nem vagyok én, és nem is kéne talán paráznom ezen.
Na, megint elkalandoztam. Szóval vajon jól teszem-e azt, mikor nem engedem őket tévét nézni? Vajon jól teszem-e azt, hogy ilyen óvodába, és várhatólag hasonló iskolába járatom őket? (Igen, ezt az ovit nem nagyon adnám.) Vajon ha már nem leszek ott, mikor már nem kell állandó felügyelet, ki akarnak-e majd törni ebből a burokból, vagy nyugodtan lehet rajta ajtót nyitni, mert megtartó erő lesz az, amit kaptak addig. Vagy már most kellene nyitogatnom, ha nem is ajtót, de ablakot? Hogy alkalmasak legyenek erre a világra, hogy ne rávessék magukat a minden rosszra, ha egyszer lehetőségük lesz, hanem tudjanak különbséget tenni, és próbálják megváltoztatni, ami tőlük telik. Mikor és hogyan lehet azt a fajta valóságot megismertetni velük, ami elől én is bezárom az ajtóimat, mert nem akarom, hogy az életem mindennapos részei legyenek?
Hiszen nem is igazán az óvodában vannak burokban az én gyerekeim, hanem itthon. Itthon méginkább. Sokkal sokkal inkább.
Vagy ezek mind mástól függenek? Komplex, kibogozhatatlan körülmények végkifejlete, és nem rajtam és ezeken a döntéseken múlik?
Nem könnyű anyának lenni...
1 megjegyzés:
Hát...
Én nem hiszem, hogy a jó ovi, jó suli burok lenne. A jó ovi és a jó suli páncél. Jó értelemben.
Abban a korban, amikor a gyerekek fogékonyak megtanulni a jót-rosszat, szerintem mindenképpen előnyére válik, ha az előbbiből találkozik többel.
Nem költöztetek a hegyekbe remetének, nem zárod el a gyerekeket a külvilágtól, egyszerűen csak megválogatod azt, hogy kikről vegyenek mintát.
Én az iskolában rögtön, egy-két hét után látom a gyerekeken, kik mit hoznak magukkal. Vannak gyerekek akik áhítattal, tátott szájjal hallgatják a mesét, és elkerekedő szemekkel csodálkoznak rá a "rossz" gyerekekre, de ha ebből sok van körülöttük, sajnos előbb-utóbb némileg hozzájuk igazodnak. Szerintem nem baj, ha ezt elkerülitek.
Persze előbb-utóbb bekerülnek a nagybetűs életbe, de ha ehhez szoknak hozzá, talán később is az ilyen emberek társaságát fogják keresni. Talán... aztán persze lesz kamaszkor, ahol ki tudja, merre fognak majd lázadni, de ezt is kezelni lehet (mondom én, mert még nem voltak a gyerekeim kamaszok, hehe) ha nem akarod őket foggal körömmel a saját képedre formálni, hanem hagyod, hogy maguk tapasztalják meg, hogy hogy a legjobb. Pont ehhez kell az alap, hogy megtanuljanak különbséget tenni jó és rossz között, hogy megszilárduljanak az értékek :)
Bocs, hogy kicsit megszaladt a kezem alatt a billentyűzet... komment helyett disszertáció lett...
Megjegyzés küldése